BGK vendégkönyv


Van egy jó BGK-s sztorid?

Van egy jó sulis emléked?

Eszedbe jut néha a tornakert?

Gondolsz néha a ballagásodra, tornavizsgára vagy a kedvenc óráidra?


Oszd meg velünk is gondolataidat! Ide beírhatod régi kollégiumos emlékeid és nosztalgiázhatsz egy kicsit.


Mit kell tenned?

Írj egy emailt a ketfuzfa@gmail.com címre, melyben leírod :
 - röviden az emléked, gondolataid
 - neved
 - ballagásod évét
 - telefonszámod (nem lesz publikus, bekerül az egyesületünk adatbázisába, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot veled).

Mi pedig feltesszük erre az oldalra. 




Alább található a Dvorácsek Ágoston tanár úrtól kapott anyag, melyben ő és a 1998-ban végzett matematika-fizika osztálya visszaemlékeznek közös kirándulásaikra.


A természetjárás örömei

avagy mit tanulhatunk barangolás közben

            Amikor vállaltam Pista bácsi felkérését, azt hittem, könnyű dolgom lesz, hiszen több túra áll mögöttem, mint ahány év. Most azonban egy kicsit elbizonytalanodtam, miről is írjak: a távoli múltról, amikor régi barátaimmal jártam a hegyeket és völgyeket, vagy arról az utolsó évtizedről, amelyet a Kollégium[1] diákjai mellett töltöttem néha-néha a hegyekben.

Mivel a jelen cikk terjedelme nem haladhat túl bizonyos határokat, csak a gyerekekkel töltött időszakra szorítkozom, ebből is inkább csak arra a négy évre, amelyet legutóbbi osztályommal barangoltam, kezdve a Székelykő csodás bérceivel, majd a Gyilkos-tó, a Nagyhagymás, Szeltersz és a Madarasi Hargita, Kolibica és a Kelemen-havasok, és búcsúzva egymástól – de nem végleg – a Szigethegység szívében, Arieşeni mellett. Nem hagytunk ki olyan „civilizáltabb” helyeket sem, mint Sepsiszentgyörgy és Kolozsvár, Baja és Ópusztaszer vagy Budapest. (azt az olvasóra bízom, döntse el ő, a felsoroltak közül melyik az, ahol a „civilizáció” tombol, illetve melyik a „vadon”). Ezeket az éveket egy krónikában foglaltuk össze, amelyet saját mulatságunkra nyomtattunk ki[2] Bolondok a hegyen[3] címen. A továbbiakban tapasztalataimat az említett krónika idézeteivel illusztrálom[4].

Az osztályfőnöki órákon kevés időnk van nevelni, legtöbbször a szakórákon is folytatjuk, de ezeknek is csekély a száma, maradnak az osztályon kívüli tevékenységek, és ezen belül a táborok és a kirándulások. Ilyenkor napokig együtt van az osztály (vagy ennek egy része) és a fiatalok kibontakoznak. Olyan erényeket illetve hibákat lehet megfigyelni, amelyek az osztályban észrevétlenek maradnak. Megtörténik, hogy az osztály „kullogója” alapemberré válik egy kiránduláson, és úgy segít, hogy nem kell szólni neki, ugyanakkor a legjobb tanulóról kiderülhet, hogy kényelmes és tökéletlen. Idővel a „csapat” összekovácsolódik, mindenki megtalálja a helyét, félszavakból is megértik egymást, és akkor a nevelő sikeresnek könyvelheti el az együtt töltött napokat. Ilyenkor olyan dolgokat is megtanulhatunk, amelyek, gyakorolva mélyebb nyomot hagynak bennünk, mint a száraz elmélet: a természet szeretetét és védelmét, a társad becsülését és kisegítését, az önálló gazdálkodást, a tűzrakást és a főzést, a természet megismerését (virágok, gyógynövények, gombák, csillagok stb.), mit kell tenni vészhelyzetben (például vihar esetén), és nem utolsó sorban megismerhetjük és megszerethetjük a szülőföldet is. Ezekről szeretnék írni külön-külön pár szót a továbbiakban.

Barangolások és ami ezzel jár

Kirándulásaink során sok csodálatos helyen jártunk, voltunk a székelyek „szent hegyén”, a Hargitán: 

                “Dél felé az oszi egy csoporttal együtt a Madarasi Hargita csúcs felé indult. Az első csoportba tartoztak: Anna, Tünde, Emőke, Gabi, Lehel stb. Gyalog felmásztunk a csúcsra, és itt gyönyörködtünk a tájban. Fényképeket is készítettünk, s kövekből kiraktuk az iskola nevének a kezdőbetűit.”

                elmasíroztunk a Jókai által is megcsodált Almási barlangig:

„Szia! Visszajöttünk a hosszú útról, fáradtan de megérte. Szeltersztől a barlangig 15 km van, tehát 30 km-t mentünk. Elég sokat, nem? Ennyit egy nap alatt soha nem mentem. 13-szor kellet átkelni a patakon. Ez egy különleges tapasztalat volt legalábbis számomra. Fennállt a veszély, hogy beleesünk a vízbe, ha nem vigyázunk, milyen kőre lépünk. Jócó be is esett, visszajövet pedig Boti is tapasztalta, milyen jó hideg a víz. A barlangnál kb. egy órát ültünk, kajáltunk s bementünk, megvizsgáltuk a barlangot. Persze fényképeket is készítettünk.”

                nem is egyszer, a második látogatásról így írnak:

„A barlang, mint minden barlang vizes és “barlangsáros” volt, de megérte a fáradságot, mert a sziklarengetegbe vájt csodák mindenkit elnémítottak. Az ígért 1000 méter helyett egyesek csak 500-at tettek meg egészen a “márványterem”-ig. Amikor újra kiértünk a barlang bejáratához a látvány mindenkit ledöntött: olyan sárosak voltunk, mintha sárban feküdtünk volna. Mindenesetre megrendítő látvány volt. Az út vissza már nehezebb volt, mert mindenkinek az ereje elfogyott és szomjasak is voltunk. De mi bátor csapat vagyunk és ezért megtámadtuk a még meglevő 15 kilométert, és természetesen győztünk.”

A Kelemen-havasokban a rossz idő meghiúsította a gerinctúrát, de többször is tapasztaltuk, hogy minden rosszban van valami jó is, így eljutottunk oda, ahol valamikor Wass Albert járt, és vissza-visszatért regényeiben:

„Útközben megálltunk az Isten székénél! Egyszerűen csodálatos táj terült elénk. Ott fenn mindenki egy kicsit “Isten”-nek érezte magát, hiszen olyan érzés támadt lelkünkben, amit szavakban kimondani lehetetlen. Kevés időre ugyan, de úgy éreztük a világ, Erdély urai vagyunk, Erdélynek e gyönyörű szülőföldünknek, e csodálatos tájnak, ami elénk tárult: a távolban magasló hegyeknek, kis falvaknak, városoknak, a kanyargó Marosnak. S milyen közel éreztük magunkat az éghez, a derült, csodálatosan szép kék égbolthoz. Ez a pillanat, a bennünk felgyúlt láng, ezen átélt érzések megérték az egész kirándulást. Ha valaki, csak egy pillanatig is érzi életében azt, amit mi ott fenn, hát nyugodtan mondhatja, hogy nem élt hiába.”

de jártunk a mócok földjén is, íme a Vârciorog (Vércsorog) vízesés hatása: 

„Ballagtak-ballagtak mocsarakon s vízen át, bozótok között s kacskaringós utakon, míg hirtelen kivilágosodott a tér s előttük állt a csoda: a vízesés. Elakadtak a hangok, a szavak s egy pillanatra mindenki elnémult, figyelte a természet e kis csodáját, ami most az ők csodájuk volt; e kirándulás talán legszebb pillanata. Katt-katt®, a kapitány rögtön kattogtatta a fényképezőgépet: az osztály albumjából e pici s mégis oly drága és szép csoda nem hiányozhat.”

És bár az idézet folytatása a barátság, csapatszellem fejezetbe kívánkozik, nehéz lenne elszakítani az őt ihlető csodától:

„ Mindenki tudta, hogy el fognak telni az évek, mindenki változni fog, de mindnyájan hordani fogják szívükben e kis csodát! Az emlékek megmaradnak az ember szívében, a szív egy kis zugában, s ezek a pici-pici, talán felületesnek, jelentéktelennek tűnő dolgok egy láthatatlan, de hihetetlenül erős szálat képeznek, mely szál jelzi, hogy ők összetartoznak, egymáséi ® egyet képeznek, egy erőt. Nem kellenek szavak, elég egy pillantás s tudni fogják, érezni fogják, hogy összetartoznak. Ezekre az emlékekre, együtt átélt pillanatokra alapul barátságuk, erre az alapra alakult ki ez a kis közösség, melyet egy láthatatlan kerítés vesz körül, melynek belsejébe nehéz bejutni. S ha valaki véletlenségből kerül be, érzi, hogy neki nincs ott helye, nem tartozik e kis csapathoz.”

Sajnos csak később, jó barátom által jutott tudomásomra, hogy létezik egy TURISTA TÍZPARANCSOLAT [5], de megnyugodtam, amikor elolvastam, mert mi ezt mindig betartottuk. Azért mellékelem, mert lehet mások sem ismerik:

 

|  Szeresd a természetet és áhítattal lépj szentélyébe.

|  Mint turista is kultúrember maradj, mert turistához méltatlan magaviselettel ártasz a turistaság ügyének.

|  Ne élj vissza a vendégjoggal és tiszteld mások vagyonát.

|  Csak olyan útra vállalkozzál – különösen hegymászásra -, melyhez megvan a képességed.

|  Turistaútról le ne térj, tiltott területen csak engedéllyel járj.

|  Légy vidám de ne lármás, ne zavard a természet csendjét. Az erdőben ne a turisták, hanem a madarak énekeljenek. A menedékházat ne alacsonyítsd le kocsmává.

|  Ne csúfítsd el a természetet: sziklára ne vésd fel a neved, tartsd tisztán a forrásokat, patakokat, pihenőhelyeket, a hulladékot rejtsd el vagy égesd el.

|  Égő tárgyat ne dobj el, erdőben tüzet csak a legnagyobb vigyázattal rakj.

|  Kíméld az erdő vadjait és a mező virágait, gyümölcsfákról még virágot se szakíts.

|  Becsüld turista társaidat, és bajban el ne hagyd, mert ez becstelenség.

Általában nyitott szemmel jártunk és sokat tanultunk. Ha kedvenc csapatom akkor még csak a csillagokkal kapcsolatos megfigyeléseit gyümölcsöztette diákdolgozatokban, a következők már Szeltersz növénycsodáiról, Torockó vadvirágairól, Bélavár védett növényzetéről és az erdélyi orchideákról írtak tudományos dolgozatokat, elismerést szerezve iskolánknak itthon és Magyarországon[6]. Remélem, hogy barangolásaink mély nyomot véstek mindannyiunk lelkébe, útravalót adtak nekünk, erőt, hogy leküzdhessük a jövőben felbukkanó akadályokat.

Kajálások és ami ebből következik

De az ember nemcsak járkál és nézelődik, hanem bármilyen prózai, de étkezik is. Erre kiváló iskola a kirándulás, mert, ha nem is alkalmaztuk azt, hogy aki nem dolgozik, az nem is eszik, gyakran megtörtént, hogy, ha nem dolgoztunk, később ettünk! De ahogy teltek az évek, mi is ügyesebbek lettünk.

 Ne gondoljátok, hogy csak konzerveken és zsíroskenyéren éltünk, a klasszikus krumplipaprikáson kívül:

„A krumplipaprikás, azóta “nemzeti eledelünk” lett (ha másért nem, hát azért is mert nem volt nyergünk és húst is ritkán cipeltünk). Egyesek (például: Anna és Laci) megpróbálták otthon is, de panaszkodtak, hogy nem sikerült. Erre az oszi elárulta a titkot: kell vinni haza, egy gyufaskatulyában, egy kis hamut (ha lehet, akkor legyenek apró elhamvadt fenyőágak is), és abból szórjanak, ízlés szerint a készítménybe, ahogyan a vegetát szokták. És jó, ha közben a gázláng belekap a karszőrzetbe, mert minél többet szenved a szakács, annál jobban sikerül!”

vagy:

„Erika, Andi, Gabi és Annamária megpucolták a krumplit (közben veszekedtek, hogy kinek a krumpliját fogyasszuk el), megmosták és felvágták. Az oszi, Szilárd, Robi és Arnold meggyújtották a tűzet, majd feltették főni a krumplipaprikáshoz. Az oszi kért tőlünk paprikát, hagymát és egyéb fűszert, ami szükséges egy krumplipaprikáshoz. Mindenki felajánlotta az övét, hisz alig vártuk, hogy szabaduljunk meg valamitől, hogy holnap könnyebb legyen a hátizsák, hisz nem valami könnyű hordani egy 20-30 kg-os hátizsákot 8-10 km-es távon.”

és megint paprikás, de hígpalacsinta is:

„Miután megérkeztek az osziék, nekifogtunk a közös kaja elkészítéséhez. Az oszi krumplipaprikást tálalt fel nemsokára, míg az Anna és Gabi készítette hígpalacsintával sokkal több baj volt. Először azért vesztek össze a kártyázó fiúkkal, hogy cukrot, sót vagy tojást kell-e beletenni, utóbb meg a forgatásával volt probléma. A vitáknak vége az lett, hogy Gabi otthagyta a palacsintasütést, Lehel pedig beszállt Anna mellé. Több sikertelen próbálkozás után G. Csabi hathatos segítségével sikerült elérni az egész vállalkozás célját. A vacsora után derült ki, hogy Robi a tányérját, Anna pedig a kanalát vesztette el, de ezek is visszakerültek gazdáikhoz. Arnold pedig felfedezte, hogy az ízes orda kitűnő.”

volt puliszka:

„Este a finom puliszka, meg (ha jól emlékszem gulyás) után “csillagásztunk”, hiszen annyira gyönyörű volt az ég: millió parányi fehér fénylő, szikrázó pontok szétszórva a fekete égen. Csakis csodálni lehetett.”

és gombapaprikás meg majonézes gomba:

„Mégis, annyi jó is történt ma, hogy óriási szuperfinom gombapaprikást kajáltunk. A gombapaprikás, mint a gombapaprikás, de a kapitány által “jól” elsózott majonézes gomba felérhetetlenül jólesett a csoport kiéhezett tagjainak: a rókákhoz hasonlóan bújtak elő sátraikból, aki tyúkpecsenyét érez, vagy mint a gombák az eső után. Pár minutum után meg is lőn éve az egész s mint a sakálok ordították: “kaját”, “éhesek vagyunk”.”

De volt rántott hús, és puding, paszulyleves és káposztáslaska, folytathatnám, de lehet a kedves olvasó még nem evett, ezért elnézését kérem! Lányaink megtanultak főzni (persze-persze, egyesek már tudtak!) de nem is hinnétek, ha nem olvasnátok:

„Na, de azért be kell vallani, hogy valami jót azért a fiúk is tettek, e kirándulás alatt. Reggel korán keltek, neki fogtak krumplit pucolni s főzni a reggelit, mint valami igazi gentlemen-ek. Bizonyosan a korgó gyomruk kényszeríttette rá őket e hazafias munkára, de ügyességüket azért dicsérni kell, hiszen úgy forogtak a tűz körül, mint valami hangyák s csak útmutatásokat kértek a lányoktól, akik kicsit később kelve, nem jött, hogy higgyenek szemüknek. Ki is voltak úriasan szolgálva.”

A korgó gyomor jó pedagógus, és a fiúknak jobban szokott korogni, úgyhogy, ha ritkán is, de csodákat művel! Étkezés után:

„a maradék kaját és a tányérokat a kutyák megették, illetve elmosogatták”

az elején és ha nem akartad, hogy ez megismétlődjön, akkor megtanultál rendet tartani és mosogatni. A fiúk is? Igen, a fiúk is! És megtanultunk sátrat verni és bontani, észszerűen csomagolni (mellőzni a feleslegest!), takarítani a táborban és környékén, tűzhelyet készíteni és vigyázni rá. Megtanultuk csodálni és védeni a természetet.


Murphy törvényei és nem csak


Első két túránk után átírtuk Murphy törvényeit a természetjárók részére. A következőkben ezekből idézek egy párat:

A vagy-vagy törvény:

Bármely túrában minél jobban hajtasz, annál nehezebben érsz célba, és minél nehezebben érsz célba, annál jobban fogsz hajtani.

Az előrelátás törvénye:

A túra út megválasztásának legjobb módja akkor válik nyilvánvalóvá, ha már vége a túrának.

Negyedik időjárási szabály (Rosenberg szabálya):

Minél nedvesebb a fű, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy lyukas a cipőd.

Wallace kutya-macska törvénye:

Az éghajlat zordsága egyenesen arányos a menedékháztól való távolságunkkal.

                                Folyományai:

1. Mihelyt elérsz a menedékháztól legtávolabbi pontig, elered az eső.

2. Mire bőrig ázva visszatérsz, kisüt a nap, és egy árva felhő sincs az égen.

Roger hendikep szabálya:

Egyes ellenfeleidet mindvégig lóvá teheted, valamennyi ellenfeledet néha, de nem teheted lóvá az oszit.

Martha emlékezettörvénye:

A jó cselekedetek hamar feledésbe merülnek. A rosszak örökké élnek.

A túrázó tekintélytörvénye:

A csapat legkedvesebb tagja is diktátorrá válik, ha a túra szervezésével bízzák meg.

A segítő törvénye:

Mihelyt lezajlott a tűzrakás, azonnal tömegével akadnak önkéntes segítők

Palmers politikatörvénye:

Ha a túra vezetője túlél három egymást követő túrát: elpusztíthatatlan.

Dohle eredményességtörvénye:

SOHASEM AZT KAPOD, AMIT AKARSZ. AZT KAPOD, AMIT KAPSZ!

                Azt hiszem, a humoros megfigyelések mélyebb gondolatokat rejtenek, ezért érdemes lesz többször elolvasni őket.

Csapások és határhelyzetek

                A természet nem szokta elkényeztetni a túrázót és annak ellenére, hogy egyik alap axiómánk szerint: „Nincs rossz idő, csak rossz turista van”, párszor bizony elég cifra helyzetekbe kerültünk. Kezdődött, hogy csak a szűk Csapatra hivatkozzam, már az első túránkon:

                „Lelkesen másztunk a sziklák között, a meredek kőgörgeteges ösvényen, amikor előbb félelmetesen besötétedett (pedig még csak hat óra volt), majd eleredt az eső, amely rövidesen jégesővé alakult, de úgy, hogy madártojás nagyságú jégdarabok estek olyan szaporán, hogy pár perc alatt az egész ösvényt vastag jégtakaró borította. Az oszi zárta a sort, az előtte haladó lányok kétségbeesve néztek hátra, hogy most hogyan tovább? Csak egy lehetőségünk volt, felfelé, mivel a nedves, jéggel borított ösvényen, ekkora csapattal veszélyes lett volna visszafordulni, és alig 50 méterre volt egy viszonylag lapos, füves rész, amely a jelen helyzetben sátorozásra alkalmas lehetett volna. De a vihar megzavarta a kommunikálást, és hiába próbálta túlüvölteni az oszi, egyesek már nagyon kitértek az ösvénytől jobbra, így csak a tervezett sátorhely felett terelődött össze a csapat, egy cserje alatt bőrig ázva, megszeppenve, tanácstalanul.”

és követett az eső a Nagyhagymáson is:

                „ahol miután felállítottuk a sátrakat, elkezdett zuhogni az eső, ami kb. 2 órát tartott. Szerencsére a Székelykőn megtanultuk a leckét, és így nem áztunk el. A sátrak is elég jól kitartottak.”

majd Szelterszen:

„A világ öt perc alatt összedőlt és romokban állt meg, a látogatók gyönyörűségére. Vagyis tulajdonképpen ez történt: óriási fekete felhők öntötték el az eget, és haragjukban jéggel kezdtek dobálni minket. Talán arra akartak figyelmeztetni, hogy az erdész vizsgálja a fákat, és bajok lesznek. Na, de mi csak annyit értettünk belőle, hogy dőlnek össze a sátrak, és lassan úszik minden. A szél olyan erővel fújt, hogy az egyik nagy sátor pár méterrel tovább röpült, benne minden csomaggal együtt. Hogy teljesebb legyen a felfordulás, a Sziliék sátra megunta a munkát, és darabokra szakadt. Erre az Annáék sátra egyszerre összedőlt és gyűjteni kezdte a vizet. Mire a jég elfogyott és neki kezdett az eső, kezdtek megjelenni azok, akik éppen aznapi sétájukat tették: egyesek Szentegyházáról, mások éppen a strandról jöttek, persze bőrig ázva. Mire mindenki összegyűlt és a vihar okozta károk láttán, az idegkrízis határán állt, egyszer csak az úton megállt egy fehér Barkas- típusú autó, és kiszállt belőle egy alak. Beront a mi szétzúzott táborunkba és letámadja az oszit, hogy tilos az erdőben fát vágni. Szóval mi már azt sem tudtuk mihez fogjunk először: szedjük a szakadt sátrakat, “fojtsuk” a patakba az erdészt, vagy hagyjunk itt mindent, s menjünk haza. A dühös pali mégis úgy látta jónak, ha elmegy, s mi is hozzáfoghattunk a tábor újrapofozásának.”

vagy, ahogy egy másik szemtanú írja:

„Amikor a társaság eltávozott, ki a standra, ki a “városba”, az Oszi is elvonult, egy csendes helyre, és háttal a tábornak, nekifogott keresztrejtvényt bogozni. Egyszer csak a háta mögött valami furcsa sötétet sejt, és megfordul, és már rohan is. Mire a táborba ér, már csak annyit tud kinyögni: “-Gyorsan rakjatok be mindent a sátrakba és bújjatok be ti is!”. És bebújt ő is, és mozgott a sátor kupolája, mint egy labda, amelyet óriások rugdosnak. És amikor véget ért, nem ismertünk a táborra, és az oszi csak azt bánta, hogy nem volt kint és nem tudta lefényképezni hogyan emelkedik a levegőbe és száll el az Enikőék sátra, és hogyan hasad darabokra a Szilárdé, amelynek egy foszlányából azután elkészítettük a Csapat zászlaját.”

de ott volt, sőt, végig követett a Kelemen-havasokban:

„Újra elkezdett zuhogni az eső, nem húzhattunk fel minden sátrat, így hát arra “kényszerültünk”, hogy többen bújjunk össze egy sátorban. Az oszi kissé nyugtalan volt, próbálta minél jobban elintézni az ügyeket, csakhogy ne kelljen kellemetlenkedni, elég nehezen jött rá, hogy a helyzet a többségnek megfelel, s most természetesen a fiúkra célzok. Magától érthető, hogy a lányoknak ilyesmi át sem mehetett azon a kicsi, édes és okos eszükön, a fiúk azonban, mindig fiúk maradnak, primitív ösztöneiken nagyon nehezen tudnak uralkodni. A forró tea sem maradt el s a gyógyszer, nehogy megbetegedjünk s a vaksötétben, holdfénynél valami meleg kaját is próbáltunk főzni, hiszen korgó gyomrunk folyton azt kiáltotta nekünk: Éhes vagyok! Enni akarok!

A változatosság kedvéért, itt más örömben is részünk lehetett:

„S hogy a nap ne végződjön jól, megjelentek a szúnyogok is. Aligha létezik hely ezen a kerek földgömbünkön, ahol ilyen trehány, csípős szúnyogbanda lenne. Lábujjunktól fejünk búbjáig minden kis helyet megkaptak. Ott nyüzsögtek, zümmögtek körülöttünk, mint valami vámpírok, finom, édes diákvérre fenve a fogukat.”

És hogy teljes legyen a kép, utolsó túránkra így emlékszünk vissza:

                „Az Úr hatalmas jóságával újra segített a bűnbeesett táborozókon s egy jóságos zivatarral elzavarta a betolakodókat. Az eső alatt a kapitány, mint egy hűséges vészta-szűz vigyázott a fellángoló tűzre.”

                Mások kárán tanul az okos, mi néha saját kárunkon tanultunk, de soha senki nem sérült meg veszélyesen és kisebb náthán kívül láz nélkül úsztuk meg a természet szeszélyeit. Sokszor kiderült, nem mese az, hogy vészhelyzetben, ösztöneink közül erősebben dolgozik az, amelyik a túlélésért felelős, de azt is tapasztaltam, hogy ilyenkor az erős mindig óvja és segíti a gyengét.

Balesetek, traumák és ezek ápolása

A legtöbb bajt a lábbeli okozhatja:

                „A visszajövés nehezebb volt, mert soknak a talpán vízhólyag keletkezett és soknak ki is pukkadt. A második esetet nehezebb elviselni, fájdalmasabb. Ezt tapasztalhatta Annamária és István. Voltak azonban olyanok is, akik megszabadultak az ilyen fajta kínoktól: pl. Emőke, Laci. Azonban Jocónak és Lacinak felpált a fenekük, élvezet volt nézni, hogyan jártak, mint két krákos csirke.”

Tanács: ne indulj nem megfelelő cipőben hosszú útra, az újat törd be indulás előtt, ha mégis megtörtént már, kíméld a lábad, fűzzél át egy steril cérnát a vízhólyagon, ez majd elvezeti a levet!

 A víz sok bajt okozhat, nemcsak eső formájában:

„Délután a tutajjal Peti és Gilyén Csabi tutajozott, Jenő egy egyszemélyes tutajt készített. Mikor a Jenő tutaja a vízen volt elkezdtünk hülyéskedni és Jenő eltörte az evező vékonyabb részét, mire mi azzal fenyegettük, hogy feldöntjük tutajostól. Így priccolni kezdték egymást, Peti és Gilyén levetkőztek fürdőruhára, Jenő felöltözve maradt. Egyszer csak Gilyén elkapta Jenő tutajának az elejét és felemelte. Jenő a tutajjal süllyedni kezdett: bokáig, térdig, majd a tutaja felfordult. Jenő a vízbe esett és behúzta Csabit is. A víz nagyon hideg volt, annak ellenére, hogy a melegen sütött a nap. Elmentek ruhát cserélni, mert azok hideget tartottak. Nagyon jól telt. (…???…)”

Tanács: minden túra előtt, aláírod, hogy felnőtt távollétében nem közeledsz sem álló- sem folyóvízhez! Mert azon kívül, hogy tragédiáknak lehetünk tanúi, a következő kínos helyzetbe hozhatod a felelős felnőttet!

„Ennél a jelenetnél a két főnök tanakodott, hogy vajon ilyen esetben mit ír elő az iskolai szabályzat, szabad-e egy korty rumot bekényszeríteni a vacogó áldozatba, a stratégiai tartalékból, vagy sem? Végül is a józan ész győzedelmeskedett! Mire rögtön jelentkezett Gilyén is, hogy ő is belepottyant!”

Eső ellen nehéz védekezni, pláné, ha épp menetelsz, de jól fog a régi nylon esőkabát (ha nincs fóliából lehet fabrikálni), a baj azonban lent kezdődik. Mert feltalálták már az atombombát és a spanyolviaszt, de nem találták még fel azt a cipőt, amelyik ne ázna be. Ha mégis lenne, az vagy nálunk nem kapható, vagy nem lehet kifizetni vagy csak ott nyugaton nem ázik be!

Tanács:

„Itt az oszi tudománya (az “alkalmazott” fizika) mentette meg az átázott lábbeliket. Mivel már sokszor megégtek a tűz köré rakott cipők, a Főnök köveket forrósított, (a “hősugárzást” hasznosítva) és azokat zoknikba rakta, majd a zoknikat a cipőkbe. Az eredmény lenyűgöző volt, csodálatos fázisátalakulás: a párolgás. A módszert szabadalmazni kéne”

Néha a felnőtt is ember és gyengélkedhet:

„Itt az oszi nagyon gyáván viselkedett (ami persze nem jellemző rá!), mert anélkül, hogy bebizonyosodott volna arról, hogy mindenki felhúzta a sátrát és nem ázik, szépen bejelentette, hogy ő most az egyszer bebújik szárazabb helyre (értsd: a sátrába), mert ha nem, akkor a következő napokon lehet nem lesz Főnök. Márpedig a főnök, az főnök a sánc…( bocs!), a sátrában is! Még szerencse, hogy van egy Alfőnök is, a Józsi bácsi, aki most is kitett magáért, tüzet rakott, teát készített és akkor alkotta meg szakácsművészetének egyik remekművét, a puliszkafasírtot.”

Tanács: ha lehet legyen kéznél egy Józsi bácsi!

Munka és fegyelem

Egyetlen alkalommal a kirándulást társítottuk a munkával, amikor a Nagykörös melletti Hangácsi-dűlőben próbáltunk meggazdagodni:

                „Ott voltunk a pusztaságban, mi, akik hozzászoktunk a hegyekhez, ahhoz, hogy ha felemeled a tekintetedet mindig a láthatár fölé, magaslik valami. De szerencsénk volt azzal a pár fával, mert így is végig az volt az érzésünk, hogy az a hely a tenger szintje alá esik, és talán a megnövekedett légnyomásnak köszönhetjük az állandó álmosságunkat. Általában este tudtunk egy kicsit kikapcsolódni, miután szundítottunk egyet, ilyenkor örülhettünk a hely egyetlen előnyének (Erdéllyel szemben), annak, hogy itt sokkal alacsonyabb volt a láthatár és egyszerre több csillagot csodálhattunk, mint otthon.”

és dolgoztunk is alaposan:

„És dolgoztunk augusztus 20.-án, dolgoztunk vasárnap is, délután is, hajtottak, mint az állatokat, szedtünk kopaszbarackot, szőrősbarackot, ilyen szilvát, olyan szilvát, hol csak puhát, hol csak keményet, hol nagyot, hol aprót (érdekes, hogy mindig könnyebb volt azt szedni, amit éppen nem kellett!), morogtunk, szorítottuk a fogunkat, de megmutattuk nekik, hogyan kell dolgozni. Tűző napon, de esőben is. Reggel ötkor keltünk és háromkor szoktunk ebédelni (a kajára nem panaszkodhattunk, mert jó volt), azután tussolhattunk is, de a fürdőt a honfitársaink sem irigyelték volna, mert olyan volt, mint otthon!”

Büszke voltam „brigádomra”, sokan voltak a Csapatból ott, és amit túráinkon tanultunk: fegyelem, segítőkészség, energiaadagolás - mind hasznunkra vált ott.

Múltunk és annak nagyjai

Amikor civilizáltabb helyeken jártunk, mint például Erdély „fővárosában”

“Voltunk a főtéren, ahol sikerült olyan képet készíteni a Szobornál, hogy sem az otromba rudak, sem a Funar-táblácska nem zavarták a fényképet, mert eltakartuk azokat. Az Egyetem következett, ahol sok “nagyokos” tanult (köztük, persze az oszi is!), majd a Farkas utcai Mátyás-templom, az Óváros, a Botanikus kert, a Sétatér (ott, persze a csónakázó tó ki volt száradva, a hattyúk sem úszkálhattak benne úgy, mint régen – “De hol van már a tavalyi hó!”)”

Magyarországon:

„Két csúcsa volt ennek a kirándulásnak, az egyik, hogy eljutottunk Ópusztaszerre is, ahol érdekes módon a Csapatból pont heten voltak jelen, (ha az oszit nem számoljuk). A Körkép mindenkit lenyűgözött, de az egész park kellemes meglepetés volt. Megcsodáltuk azt az óriásfenyő szeletet, amelyen akár azt is megkereshettük volna, mikor alakult meg a Kollégium.”

vagy annak fővárosában:

„A másik csúcs az volt, hogy bejuthattunk az Országházba, és persze ott is találkoztunk Bethlen Gáborral, amire nagyon büszkék voltunk. A Városligetet csak a buszból láthattuk, így az oszi nem tudta megmutatni, hogy a Millenniumi Emlékműt alkotó fő szoborcsoport (a “hétvezér”) mögött felsorakoztatott hét jobboldali történelmi alak közül hat (Hunyadi János, Mátyás király, Bocskai István, Bethlen Gábor, Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc) Erdélyhez kapcsolódik  (ha pedig idesoroljuk a baloldali alakok közül I. Lászlót is, akkor az  I – I lenne …Erdély javára!).”

megpróbáltuk megismerni múltunkat, műemlékeinket, és örültünk, amikor a Kollégiummal vagy Bethlen Gáborral kapcsolatos vonatkozásokra akadtunk.

A szülőföld és a haza

Hogy mennyire volt hatással ránk az, amit barangolásaink során megismertünk, mennyire sikerült megszerettetni a szülőföldet fiatal barátaimmal, arról szóljon inkább a Krónika, amelynek a mottója egy Szabédi László idézet:

“Az a föld, melynek megszállására őseink megindultak, csak addig maradt idegen, míg füvét fűnek, vizét víznek és halát halnak nem neveztük. Az első magyar, aki kimondta: erdőelve, magyarrá bűvölte és a magyarsággal örökre eljegyezte a tágas mezőket, a termő völgyeket, a kedves tündérországot, melynek neve: Erdély.”

De hallgassuk meg az egyik szerző véleményét is:

„Barátunk volt a havas, szétválaszthatatlan barát és most is az! Hazánk, Erdélyünk, vagyonunk legszebb, legértékesebb kincse. Fenn a hegyen a csend, a béke, a nyugalom vár ránk. Míg itt lenn dúl a háború[7], ember embertársát öli, ott fenn friss sajttal és békés szóval fogad a pásztor. Ott fenn mintha közelebb lennel Istenhez, mintha Ura lennel a világnak, hatalmasnak érzed magad (s talán az is vagy) s azt gondolod, talán megválthatod, megváltoztathatod hatalmaddal a világot, legyőzheted a rosszat. Felzendül szíved melyéből a dal, felcsendül az ének, s újra boldognak érzed magad.”

Nyugodt lélekkel hiszem, hogy azok, akik velünk voltak, nehezebben válnak meg szülőföldjüktől, és ha mégis a jobb lét reménye távolabbra sodorja őket, onnan gyakrabban fognak „hazajárni” még ha csak lélekben is, mint azok, akiknek nem volt szerencséjük közelebbről megismerni ezt „a kedves tündérországot”.

Csapatszellem és barátság

Amikor elindultunk, csak reméltem, hogy sikerül összehozni egy csapatot:

„Ez volt az a város[8], ahonnan az oszi régi Csapatával (az “öreg csapattal”) túrázni indult, hosszú éveken át, addig, amíg az szerteoszlott (ki Európába, ki Amerikába, csak el innen!). Lehet, hogy innen ered az oszi azon törekvése, hogy a “hamuból” egy új kis csapatot élesszen, amely legalább olyan időálló lesz, mint az övé volt. Ebben segíthet az is, hogy az “el innen” kényszer manapság talán már nem olyan erős, mint akkor régen volt.”

De most már nyugodt vagyok, hogy sikerült:

„Az oszi elégedett lehetett, a csapatot sikerült összerázni (segített ebben a “Bethlen-szellem”, de Esőisten is) a csapat túraképességéhez pedig nem fér kétség. Ha ezt kibírtuk, akkor jöhet ezután akármi, mert olyan, mint az amit átéltünk, csak elég ritkán zúdulhat ránk ezután. Ezzel a csapattal itt Erdélyben, bárhova nyugodtan el lehet indulni, mint ahogy ez sokszor be is bizonyosodott, az ezt követő években. És mindegyikünk azóta is büszke arra, hogy mi vagyunk a bolondok a hegyen.”

Mert így ír az egyik csapattag:

„Négy év… Nem csekély dolog. Négy évet töltöttek együtt: iskola, tanulás, kirándulás éppen elég ahhoz, hogy mindenki mindenkit jól megismerjen, hogy megszelídítsék egymást, miképpen a kis herceg a rókát s ekképpen egyetlenekké váltak egymás számára a világon!!!”

                vagy:

                „Hiszen – habár azt mondtam, hogy az életünk egy mese, mégsincsenek királykisasszonyok, királyfiak, tündérek s aranyalmát termő fák, de a “varázslat” az megvan, csak keresni kell jól, elővigyázatosan, figyelmesen. Ne várjunk az élettől kacsalábon forgó kastélyt s ehhez hasonlókat, figyeljük meg az apró dolgokat s észrevehetjük, hogy a világ tele van apró csodákkal. Csoda az, hogy élünk, hogy megszületünk, hogy szeretünk és szeretnek; csoda a virágzó fa tavasszal, az előbújó hóvirág, a daloló pacsirta, az ég a csillagokkal, a zene, a BARÁTSÁG… ami talán mindennél fontosabb.”

                Mert a barátság tényleg fontosabb, mint sok más, és barátságot főleg fiatalkorban lehet kötni. Ez tart majd egy életen keresztül, ezek a barátok segítenek az élet nehéz pillanataiban. Barátok nélkül szegény az ember és sivár az élet.

Tervek és álmok

Minden embernek vannak tervei és álmai. A Csapatnak is voltak és vannak.

Szerettünk volna barangolni még, ez eddig kétszer sikerült, de csak nagyon kevesen találkoztak az 1999-es „napfogyatkozás túrán” (igaz valaki hamis híreket terjesztett, ezért maradtak csak ketten), és a 2000-es erdélyi biciklitúrán (itt is ketten, de rövid ideig hárman). Sokan egyetemisták már, és a vizsgákat össze-vissza szórták, de azért sikerült.

Szerettük volna kiadni a Krónikát, ez is sikerült. Most a CD-t készítjük és nemsokára az is meglesz. Ott a Krónikán kívül, megtalálhatjátok fényképeinket, zenénket (a Csapat himnuszát is), a csapattagok eddigi életútját és sikereit. Lehet lesz honlapunk is!

Szerettünk volna találkozni minden évben, és ez eddig sikerült.

Szeretnénk eljutni egyszer Dardzsilingbe és valamelyikünknek lehet sikerül is!

Epilógus

Büszkék vagyunk arra, hogy törpe követői lehetünk a Kollégium vándoróriásainak: Kőrösi Csoma Sándornak, Fenichel Sámuelnek és dr. Sáska Lászlónak.

Hogy mit tanultak tőlem fiatal barátaim, csak ők mondhatják meg, de tudom azt, hogy mit tanultam én velük együtt és mit tanultam tőlük. Köszönettel tartozom nekik ezekért az évekért, amelyek fiatalabbá tették a lelkemet.

Végezetül egy utolsó idézet, a Krónikából, a „Kiadó”[9] utószavából:

“…útravalóul egy egész életen keresztül használható tanácsot említek és ajánlok figyelmetekbe: “Amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal” (Lukács Evangéliuma 6, 31)

Merjünk jó keresztények, jó emberek és jó magyarok lenni ebben a zord és kilátástalan világban.

Mert nem az erőtlen test akarásában, hanem a lélek meggyőző erejében van minden emberi érték!

                                                                                                   Dvorácsek Ágoston

                                                                                  a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium

                                                                                                   fizika szakos tanára



[1] A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium.

[2] 32 példányban!

[3] A cím meghökkentő, de egyrészt tulajdonképpen egy Beatles számot (The Fool on the Hill – Bolond a hegyen) „loptunk” el, másrészt kis csapatomnak gyakran mondtam el részben viccesen, részben komolyan, hogy: „A világot két részre lehet osztani: bolondok és hülyék, aki azt tartja magáról, hogy normális, az hülye, és mi hülyékkel nem tárgyalunk!”

[4] Az idézetekben nem javítottam ki a kisebb helyesírási vagy fogalmazási hibákat. Tekintsétek „diákcsemegéknek” őket!

[5] Dr. Tulogdy János: Turisták és cserkészek könyve, Kolozsvár, 1929.

[6] Ezeket a dolgozatokat megtalálhatjátok A Bethlen Gábor Kollégium honlapján

[7] A könyvecske megjelenésekor javában zajlott a NATO és a jugoszláv állam közötti fegyveres konfliktus.

[8] Kolozsvár.

[9] Aki, habár csak egyszer kísért el minket, lélekben mindig velünk volt, mert ő volt és marad az Osztály (a Csapat) „lelkiismerete”.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az igazi véndiák mindig fiatal marad
Beszélgetés Markó Gábor volt kollégiumi diákkal

 

Első alkalommal, 1997-ben a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium 375. évfordulóján figyeltem fel egy idős öregúrra, akit azután minden fontosabb rendezvényen viszontláthattunk. A nemrég lezajlott Bethlen-napokon is Nagyenyeden volt, és kihasználtam az alkalmat, hogy elbeszélgessek véndiákjaink korelnökével, hiszen azok közül, akik rendszeresen látogatják iskolánkat, tudomásom szerint Gábor bácsi a legidősebb.

– Mi köti önt Nagyenyedhez és a kollégiumhoz?

– 1928-ban kerültem a nagyenyedi tanítóképzőbe, és 1936-ban végeztem. Ezalatt olyan nevelést kaptam a tanároktól és az ódon falaktól, hogy sosem tudom elfeledni az alma matert, és ezért mindig kifejezem hálámat. Úgy érzem most és régóta már, hogy én ide is tartozom.

– Mikor sikerült újra találkozni a volt osztálytársakkal?

– Úgy terveztük, hogy ötévenként találkozunk. Osztálygazda minőségemben tőlem várták el, hogy összetartsam a volt osztályt. Sajnos a történelem sorra meghiúsította tervezett találkozóinkat. 1941-ben a bécsi döntés választott szét minket, 1946-ban a háborút követő szétszóródás és az anyagi nehézségek, és 1951-ben is csak három osztálytárssal sikerült kapcsolatba lépnem. A véletlen úgy hozta, hogy egy Pápára elszármazott volt osztálytársam megkeresett azzal a javaslattal, hogy találkozzunk Magyarországon az ott élő nagyenyedi diákokkal. Erre 1963-ban került sor Budapesten, ahol tizenhatan gyűltünk össze, ebből öten a volt osztályomból.

– Milyen volt az első viszontlátás?

– Örömteli, de fájdalmas volt a kölcsönös felismerés annyi év után. Elhatároztuk, hogy felkutatjuk a többi osztálytársunkat, és leszögeztük, hogy 1966-ban megrendezzük a harmincéves találkozót Nagyenyeden, amely egyben az első találkozónk volt. Az első és az azt követő kilenc találkozót – mert később egyre gyakrabban gyűltünk össze –, Nagybányáról szerveztem.

– Hogyan sikerült az első nagyenyedi találkozó?

– Huszonnégyen végeztünk, ebből húszan itt voltunk. Sokan elhoztuk feleségünket és gyerekeinket, mert nekik is át kell adni azt a Bethlen-szellemet, amit örököltünk. A volt tanáraink, Szász Árpád, Köble József, Demény Zoltán, Nemes János és Vita Zsigmond jelenléte kellemesen hatott, az öreg falak, a díszterem arra sarkallnak, hogy ide mindig visszatérjünk.

– Melyik következő találkozó volt a legemlékezetesebb?

– Az 1986-ban rendezett 50 éves találkozó, amelyre csak tizenketten tudtunk eljönni. Eljöttek a még élő tanáraink, és velünk voltak a családok is. Azzal leptem meg társaimat, hogy a régi diákéletet, a bentlakásos élet sajátosságait idézte fel diákdalok segítségével családom tíz tagja. Időközben ők is átvették az nagyenyedi hangulatot. A következő találkozókra egyre kevesebben jöttünk el. Öregesen, de lélekben fiatalon.

– A véndiák-találkozókon kívül járt máskor is a kollégiumban?

– Mindig kerestem az alkalmat, hogy feljöhessek Nagyenyedre, mert az embernek tartoznia kell valahova, és ragaszkodnia kell hozzá a jövőt építő jelen biztosításáért.

– Most a Bethlen-napok hozták ide. Milyen volt a rendezvény?

– 91 éves vagyok, nem szégyellem, de most nehéz volt rászánni magam ilyen hosszú útra. A rossz időjárás és a beharangozott vasutas sztrájk elbizonytalanított. Feleségem unszolt, ezért el kellett indulnom! A feleség diktál és legtöbbször jól! Nagyon hálás vagyok, hogy részt vehettem ezen a rendezvényen. Az első nagyon kellemes meglepetés a táncműsor volt. Csodálatos fejlődést igazol a tánccsoport kibővítése, az utánpótlás biztosítása, szereplésüknek magas szintje, minden ott lévő lelket megmozgató ereje. Remélem, hogy a táncos diákokon keresztül ez eljut más vidékekre is. A második élményem a Japánról szóló előadás volt, amely betekintést nyújtott egy távoli, izgalmas és gazdag kultúrába. Nem tanultam meg a betűket, de megértettem, miért próbálta megismerni a világhírű Nagyenyeden végzett kutató, Kőrösi Csoma Sándor a keleti kultúrákat. A harmadik és egyben a csúcs a Bethlen Gábor álma című záróelőadás volt. Csodálatosan idézte fel az iskolaalapító fejedelem gondolatait, összekapcsolva a múltat a jelennel és a jövővel fennmaradásunk érdekében. Dicséret a tanároknak, akik a rendezvény nehéz szervezési munkája mellett vállalták a szereplést, és összehangolták ezt a diákok énekeivel, táncaival. Ezek után a Bethlen induló méltóságteljesen zárta az ünnepséget.

– Látszott meghatódottsága a vasárnapi koszorúzási ünnepségen. Miért?

– Nagyon helyes volt a cserkészek bevonása. Mivel 1932-ben itt lettem cserkész, a mozgalom alapvető gondolatait egész életemben továbbvittem, átadtam unokámnak is, aki komoly munkát végez az erdélyi cserkészmozgalomban. Örülök, hogy Nagyenyeden is sikerült feléleszteni a mozgalmat, és most a cserkészek segítségével koszorúztak.

– Milyen érzéssel tér vissza Nagybányára?

– Lelkileg felfrissültem, és remélem, hogy jövőre is itt lehetek. Bár ez nemcsak tőlem függ!


Dvorácsek Ágoston

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Csupán el akartam mondani néhány dolgot…

  

Lőrincz Zoltán nyugalmazott lelkipásztorral (ballagott 1954-ben) beszélgettünk a művészetről, Nagyenyedről és a Kollégiumról.

 

-          Valamikor az „átkos” rendszerben látogattam először hozzátok, egy családi kiállítás kapcsán. Rendeztetek-e még ilyen kiállítást? 

-          Igen. Kezdetben havonta rendeztünk, aztán évente négyet-ötöt. Az utóbbi időben ritkábban van alkalom. Inkább helyi, városi kiállításokat rendezünk fiammal ifj. Lőrincz Zoltánnal. A régi családi kiállításokon rajtunk kívül részt vettek László bátyám és fia Magor illetve fiaim Zoltán és Konrád. 

-          Hogyan fér össze egy lelkész szolgálata a művészettel? 

-          A legnagyobb alkotó Isten, aki a semmiből teremtette a világot. A művészetek sokáig ezt próbálták imitálni. A modern művészeteknél csak a forma más, mert minden művész tulajdonképpen a semmiből teremti meg  a maga alkotásait. Isten látta, hogy amit teremtett, az jó és szép. Ezért a művésznek a kötelessége belefoglalni a jót és a szépet alkotásiba. Így válhat a művész Isten alkotó munkájának inasává. 

-          Mikor kezdtél el festeni, faragni? 

-          Diákkoromban a rajzórákon kezdtem rajzolni kollegáimat. Rajztanárom Vass berci bácsi akkoriban Enyed legnagyobb festőművésze volt. Nem vettem túl komolyan a rajzot, csak kollegáimnak fejeztem be házi feladatát, ezért be is írt nekem ceruzával egy négyest, de amikor komolyan nekiálltam és beadtam a sajátomat kijavította tízesre, amit kétszer alá is húzott. A főiskolán is portrékat rajzoltam tanáraimról kollegáimról. Harmadéves voltam, amikor felajánlották, hogy átmehetnék a képzőművészet akadémiára. Mivel abba kellett volna hagyjam a teológiát nem fogadtam el a meghívást. Abban az időben a kettő nem fért össze. Sokszor láttam Vass Albertet festeni, de akkor nem jutott eszembe, hogy odafigyeljek és ellessem az olajfestés titkait. Lelkészként Vajasdon kezdtem el festeni. Nem a hagyományos táj és portré érdekelt, hanem egyéni módon próbáltam s színekkel bánni. A fával mindig közeli kapcsolatban voltam és bátyám példájára kezdtem el faragni. 

-          A fényképezés régebbi keletű hobbyd? 

-          Az nagyon régi. A családomban szokás volt, hogy évente készítettünk egy családi fényképet. Voltak régi családi albumok. Édesanyám toalettasztalának üvegje alatt volt egy panorámakép a Bodeni-tóról, amelyet mindig megcsodáltam. Nem volt gépen, de barátaimmal képzeletben fényképeztünk, próbáltuk elképzelni egy tájrészletet, egy fény-árnyék-csillogás  kompozíciót. Az első fényképezőgépet teológus koromban kaptam. Addig csak kölcsöngéppel fényképeztem kirándulásokon. Volt egy orvos ismerősünk, aki sokat fényképezett, de különben is, Enyeden hagyománya volt a fényképezésnek. 

-          Milyen témákat kedvelsz? 

-          A rajzban főleg a portré érdekelt, a fényképezésben nem tudtam folytatni ezt, mivel az elején nem volt megfelelő felszerelésem. Ezért inkább a táj érdekelt és az, ami megörökítésre méltó: események, történések. 

-          Melyik a legkedvesebb alkotásod? 

-          Nincs ilyen. Általában sosem vagyok megelégedve munkáimmal. Nagyon kritikus vagyom magammal szemben. Ha eltávolodok egy témától, sosem térek vissza. 

-          A klasszikus művészek közül kit kedvelsz? 

-          A festők közül az impresszionistákat, de szeretem a moderneket is, a nonfiguratív ábrázolásokat. 

-          Hogyan viszonyulsz a modern művészethez? 

-          A modern művészetet úgy fogom fel, mint alkotást. Alkotás az is, amikor az eszközök és a kifejezési forma más. A művészet tulajdonképpen a természetet és a környező világot, embereket próbálja ábrázolni. Itt is a semmiből kell alkotni. Ha nem hasonlít a környező világhoz, a formákhoz, akkor is lehet művészi érték. Újabban a fényképészetben is tapasztalunk hasonlót. 

-          Inkább a klasszikus, vagy inkább a digitális fényképezést kedveled? 

-          A klasszikus a nagyobb darab az életünkből. A digitális még új, de korlátlan lehetőségeket nyújt, csak élni kell velük. Igaz az a gondolat, hogy nemcsak a gép számít, hanem az is aki mögötte áll! 

-          Enyedi véndiákként, milyen művészeti emlékek fűznek a Kollégiumhoz? Mekkora súlya volt akkoriban a művészeti oktatásnak? 

-          Abban az időben nem figyeltem nagyon oda. Az iskolának volt egy bizonyos hagyománya. A rajzóra az órarendben nem volt az utolsó helyen értékrendi sorrendben. A rajzterem és a szertár olyan volt, mint egy „szentély”. Ott tárolták azt a rendkívül sok alkotást, amelyet az iskola tehetséges diákjai rajzoltak, festettek. Ezekből mutatott be néha Vass Berci tanár úr, amikor bizonyos témákat kellett megfesteni, megrajzolni. Minden diákgenerációban volt 2-3 tehetség, aki később hírssé vált. Az én generációmból például Lőrincz Lehel. 

-          Enyed a szülővárosod. Mennyire változott a város? Hát a kollégium? 

-          Enyed kispolgári magyar város volt, ahol a művészeteknek állandó megnyilvánulásait élvezhettük: koncertek, tánciskolai bemutatók, kiállítások, műkedvelő színjátszás. A kollégiumban abban az időben még érezhető volt a régi levegő. Ott voltak a tudós tanárok, akikre felnéztek a diákok. 

-       Mit üzensz a mai diákoknak, hogyan viszonyuljanak a művészeti oktatáshoz?

-          Ha elfogadnák a tanácsomat, akkor azt mondanám, hogy a művészetekkel rendkívüli módon kéne foglalkozni, mert az emberi életet szebbé teszik és megtanítanak szépet, jót alkotni.

-          Összegezve, mi késztetett arra, hogy képzőművészeti alkotásokban fejezd ki gondolataidat?

-        Az egész művészeti tevékenységem belső indíttatású, soha nem akartam művész lenni, csupán el akartam mondani néhány dolgot a grafika, a fényképészet és az ábrázoló művészet nyelvén. Hogy ez mennyire sikerült nem az én dolgom eldönteni.

-        Köszönöm a beszélgetést!

 

Lejegyezte Dvorácsek Ágoston

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 
BGK és sport


A legszebb iskolás emlékeim  a sportoláshoz, konkrétabban a kosárlabdához kapcsolódnak.

Nyolcadik osztályos voltam, amikor elkezdtem járni a tornaterembe nézni a nagyokat játszani. Nagyon lenyűgözött a tudásuk, és azután elkezdtem járni a parkba is, az ottani pályán dobálni, játszani. 

Kilencedik osztálytól már jártam a nagyok edzéseire (az iskola csapata általában a XI. és XII. osztályosokból állt), hetente egyszer. Egyre többet játszódtam, és a parkban levő pályát is sűrűn látogattuk. Nem egyedül, mert időközben az osztálytársaim is bekapcsolódtak, és igencsak jó csapatot alkottunk. Az edzéseken egyre nagyobb teret kaptunk, és már X. osztályos korunkban meg tudtuk szorongatni a nagyokat. Szerettem azt a rivalitást és belső versenyt, ami köztünk és a nagy csapat között kialakult. Ez az egészséges verseny nagy hatással volt a fejlődésünkre, folyamatosan sarkallt mindannyiunkat a jobb eredményre. Meg akartuk mutatni , hogy jobbak vagyunk. A közös edzések is egyre keményebbek lettek, nem ritkán még 20:00 -kor is ott voltunk. Sőt, néha még szombatra is elkértük a kulcsot Deát Elek tanár úrtól, főleg ha esett az eső. A szombati játékok voltak az igazi maratonok. Sokszor 3-4 órákat játszottunk, a végkimerülésig. Amikor jó idő volt, inkább a parkban játszottunk, összemérve tudásunkat a többi enyedi kosárlabdázóval. 

Gyakran meghivtuk a többi enyedi iskola csapatát is hozzánk. Általában gond nélkül győztünk.... a 4 év liceum alatt egyetlen vereségre emlékszem, amikor néhány csapattagunk sérülés miatt nem tudott játszani. 

Deák tanár úrral (nyugodjék békében) és a narancssárga kisbuszával sok kiszálláson is részt vettünk, sokat utaztunk az országban, de Magyarországra is. A legkeményebb meccsek mindig a megyei bajnokságon voltak, Gyulafehérváron. Egész évben ezekre készültünk. Gyúrtunk "a megyeire". Csak igy mondtuk. Ide édesapám is mindig elkisért minket és biztatott. Ott pedig kemény ellenfeleink voltak: a katonaiskola, valamint a sportiskola csapata. Minden évben (a 4 liceumi évem alatt) döntősők voltunk, hol az egyik ellenféllel, hol a másikkal. Felejthetetlen meccsek voltak azok, a végkimerülésig. Ilyenkor megmutatkozott az otthoni kemény edzések eredménye, tudtuk állni a sarat. 

A sportcsarnok tele volt szurkolókkal (az övéikkel) és olyan mondatokat skandáltak, amikért manapság birságokat osztogatnak. Sokszor óriási volt az ellenszél , legtöbbször a birók is nekik segitettek. Mi voltunk az egyetlen magyar csapat a bajnokságban, igy gondolom érthető az ottani hangulat. A négy döntő közül, amit játszottam négy év alatt, kettőt nyertünk és kettők elvesztettünk. A két veszteségből az egyik egyértelműen birói közrejátszással történt. Hiába vezettünk 6 ponttal a meccse végén, addig húzták az időt (egyszerűen nem voltak hajlandók lefújni a meccset, pedig az idő már lejárt), ameddig a katonaiskola csapata erőszakkal elvette tőlünk a labdát (nem fújtak fault-ot) és több kosarat is dobtak. Egyszerűen nem hittünk a szemünknek hogy ilyen is történhet. A következő évben, hogy ne csússzon ki a kezünkből a győzelem, végig vezettünk a döntőt, mindig legalább 10 pontos előnyünk volt. 

 Egyszóval a kosárlaba megtanitott a csapatmunkára, a kemény küzdelemre és kitartásra. Ezek a pillérek jó támaszok azóta is életemben.



Bitai László (ballagott 2000-ben)

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------- 

<

Tanárnak születni kell!

In memoriam Jarosievitz Zoltán (1939-2020)

Jarosievitz Zoltan

Valamikor az ezerkilencszászhetvenes évek végén találkoztunk először egy fizikakörön. Amikor először látogattak meg, egy másik ugyancsak fizikus kollegám, Moldovan Eneea társáságában, szerény nagyenyedi garzonlakásomban az Isao Tomita japán zenész által feldolgozott Pictures at an Exhibition-t tettem a lemezjátszóra és emlékszem mekkora hatással volt vendégeimre. Ők akkor hallgattak először progresszív zenét sztereó minőségben. Attól kezdve mindkettőjükkel és családjaikkal baráti viszonyt ápoltunk, amelynek csak az elmúlás vetett véget. Eneea már harminc éve elhagyott minket, diákkori barátját, Zolit nemrég búcsúztatták, hozzátartozói, barátai és volt diákjai.

Zoliékkal gyakran kirándultunk Nagyenyed környékén, beavattam őket a gombák világába. Sokszor vettem részt kollégiumi rendezvényeken és persze mindig készen állt arra, hogy szakmai tanácsokkal lásson el és vele meg tudtam vitatni a bonyolultabb fizika feladatokat is. Többször követtem a Jarosievitz házaspárt általuk szervezett kirándulásokon, táborozásokon. Kettőre szeretnék itt kitérni.

1984 júliusában elfogadtam Zoli meghívását és társultam ahhoz a kiránduláshoz, amelyet a Bethlen Kollégium diákjai részére szervezett a Bucsecs-hegységben. Akkor ismertem meg Zolit, mint szervezőt. Legalább harminc gyerekkel vágtunk neki, szerencsénkre kihasználhattuk a felvonó adta lehetőséget, így elég hamar átmehettünk Bușteniből a Ialomița barlang melletti tisztásra, ahol összeállt a húsz sátorból álló kis településünk. Az esős idő miatt innen merészkedtünk csillagtúrákra, amelyek után az ügyesebbek segítettek főzőcskézni, még szalmakrumpli is szerepelt a menüben. Csak csodáltam, milyen pedagógiai érzékkel tartotta össze barátom a csapatot, ahol ügyeskéken kívül azért volt olyan diák is, akit otthon nem túl gyakran fogtak be házi munkára, itt azonban kialakult egy egészséges csapatszellem. A táborozás végén gyalog másztunk fel a Vârful cu Dor csúcsot, ahol 2000 méter magasan aludtunk sátrainkban és a sátorra lecsapódott leheletünk megfagyott. Sinajára egyszerűbben ereszkedtünk le, mert volt telekabin. Zoli csapatával még egy kitérőre is vállalkozott és elmentek Tusnádra is.

Következő évben én jöttem egy túrajavaslattal: Menjünk Bánságba, a Néra völgyébe! Elfogadták és nagyon jól sikerült. Temesvárról indultunk Oravicabányára, ahonnan legalább öt óra alatt jutottunk fel a 35 km-re levő Aninabányára. Éjjel volt, nem sokat láttunk, csak később olvastam utána és tudtam meg, hogy Európa egyik legmerészebb vasútvonalán utaztunk. Kora reggel megtörtént a csapat kioktatása: Elől megyünk mi Erzsébettel, a végén jön Guszti tanár úr és Miki barátunk. Senki sem előzhet meg engem, és senki sem maradhat a sereghajtók mögött. Aki ezt nem tartja be csomagolhat és indulhat vissza Nagyenyedre! Ez elméletben nagyon alaposan ki volt gondolva, de a gyakorlat, jaj az nem mindig váltja be az elvárásokat. Alig indultunk el Czilikének elszakadt a hátizsák pántja! Megbütyköltük, segített egy másik diák, Andris is, de közben a csapat már messze járt. Hátulról egy busz közeledett, Czillike leintette, felszálltunk, gondolva, hogy az első útelágazásnál bevárjuk társainkat. Az azonban pár kilométerre volt. Amikor megelőztük a csapatot, Czilike mosolyogva integetett Zolinak. Megérkeztünk és amíg utolért a csapat, meguzsonnáztunk. A két diák érezte, hogy gyülekeznek a felhők, Czilike kérlelt: Aztán a tanár úr védjen meg minket, mert hazaküld! Végre megjelentek és Zoli már messziről harsogta: Ti ketten csomagoltok és indultok haza, Gusztiék maradhatnak, ők nem tartoznak a csapathoz! Erre én: De Zoli, értsd meg lemaradtunk és a busz jó megoldás volt! Bocsáss meg nekik, mi is egyetértettünk abban, hogy egyszerűbb így behozni a lemaradást: Lassan kezdett megpuhulni és odaszólt társamnak: Na, adj Miki egy cigarettát! Erre már rég vártunk, mert egy ritka erős kubai cigit vásároltunk Temesvárt, és meg akartuk „lepni” vele barátunkat. Rágyújtott, köhögött egy nagyot, és felkiáltott: Mi volt e Miki? Azt hittem megrúgott egy ló! Elkezdett kacagni, és ezzel kalandunk meg volt bocsátva. Ellenben kaptunk egy sípot arra az esetre, ha Czilike miatt újra meg kéne állnunk. Jól fogott a síp, a kislány pedig kezdett a csapat kabalájává válni. Tavaly találkoztam vele és jólesett neki, hogy annyi év távlatából felismertem. A tanár úr tényleg emlékszik még rám? Mire én: Czilike drága, én Téged soha nem foglak elfelejteni! Felidéztünk pár epizódot a Néra völgyi kirándulásból. Ez a túra érdekesebb volt, mert minden este máshol vertünk tábort, ahol a vadregényes sziklaszoros erre lehetőséget adott. Túránkat az is izgalmassá tette, hogy mint megtudtuk az ország egyik olyan helye, ahol szép számban élnek viperák. Mi azonban szerencsére nem találkoztunk eggyel sem, de azért nagyon oda kellett figyelni. Utolsó éjszakánkat egy elég furcsa tó mellett töltöttük, szorongva aludtunk el, elmaradt a szokásos esti zsibongás. Lehet, hogy a felkínált vacsora azért megnyugtatta egy kicsit a társaságot, Zoli elment egy pisztrángtelepre és komoly zsákmánnyal érkezett vissza. Hilton minőségű sült halat falatozhattunk azon este. Sok kellemes és mókás jelenete volt túránknak. Ennek a kirándulásnak is volt második felvonása, Zoliék a csapattal elmentek pár napra a Fekete-tenger partjára is.

A nyolcvanas évek egyik nyarán váratlan, majdnem végzetes kimenetelű tragédiáról értesültünk. Zoli a déli órákban a kolozsvári Sora üzlet előtt sétált párjával, Erzsébettel, amikor egy ismeretlen a háta mögé ugrott és egy tőrt döfött a nyakába. A penge a főütőér közelében hatolt a torkába és komoly vérzést okozott! A tettest rögtön lefogták a járókelők, barátomat a sürgősségire szállították, ahol sikerült megállítani a vérzést. Rossz pillanatban, rossz helyen tartózkodott! Az őrültet röviden azelőtt engedték ki az ideggyógyintézetből, mert gyógyultnak nyilvánították! Ez a szerencsés kimenetelű erőszakos epizód is hozzájárult szerintem ahhoz, hogy Jarosievitzék elhatározták, hogy repatriálnak Magyarországra.

A család úgy döntött, hogy beadják kitelepedési kérelmüket. Ugyanakkor szánta el magát erre a lépésre két másik nagyenyedi tanárházaspár is. Az akkori hatalomnak ez nem volt ínyére és felszólította az érintett iskolák vezetőségét, hogy bontsa fel a hat tanár munkaszerződését. A kollégium igazgatója nem mert ujjat húzni a pártállam és a szekuritáté helyi szerveivel, és megtette, amire felszólították. A román iskola vezetője megtagadta a kérés teljesítését, így az ottani magyar tanárházaspár megtarthatta állását. Zoli családja jövedelem nélkül maradt, lánya egyetemista volt. Barátom sokszor szokta mondani viccesen, hogy: Úrnak születni kell! Most azonban cselekedni kellett! Elszegődött segédmunkásnak, és ott is becsületesen megállta a helyét. Az egyszerű munkatársak körükbe fogadták a tanár urat és nagy tisztelettel kezelték. Ezek után még jobban tiszteltem barátomat.

A Zoli óráinak egy részére 1989 tavaszán engem hívott meg tanítani a kollégium igazgatója, a nyári szünidőig. A diákok kedvesen fogadtak, mindenki tudta, hogy barátok vagyunk. A következő iskolai év nem hozott változást barátom státuszában, a család szorongva várta, hátha megkapják a kitelepedési engedélyt. December végén Nagyenyedet is felkavarta a „forradalom”, a két kicsapott tanárházaspárt visszafogadta a kollégium én pedig a megváltozott helyzetben azt reméltem, hogy Zoliék lemondanak kivándorlási szándékukról. Tévedtem, 1990 májusában kitelepedtek és Székesfehérvárt kezdték el új életüket. Én ismét helyettesítettem Zolit. Ősszel pedig elfoglaltam katedráját véglegesen. Ha maradnak, én családommal valószínű, hogy kitelepedtem volna Nyugat-Németországba, ami nekünk 1984-ben nem sikerült. (erről azonban a román hatóságok nem tudtak, mert ott kint indítottuk el a procedúrát!)

Amikor tehettem felkerestem Zoliékat új otthonukban, megismertem ottani munkatársait, majd tettem ugyanazt, amikor átköltöztek Budapestre. Nyugdíjasként sem vált meg hivatásától, és ahol tehette oktatott. Aztán elvállalta, hogy a budapesti Magyar Elektrotechnikai Múzeum (erről a tevékenységéről többet a http://sukjaro.eu/JBea/mintakepek/album_jz.pdf linken) munkatársa legyen, ahol az érdeklődőknek érdekes kísérleteket mutatott be, két alkalommal nekem is. Amikor csak tehette visszajárt Nagyenyedre, a hagyományos véndiák találkozókra és nemcsak. A kollégiumban is tartott bemutató előadást, mint ahogy szerte Magyarországon. Egyszer a békéscsabai evangélikus gimnáziumban, az a meglepetés ért, hogy Zolinak a lánya, Bea és annak férje előadását kísérhettem végig, ők pedig az én előadásomon tapsolhattak.

Ezekben az években sokszor eszembe jutott, hogy egyik kedves barátom helyében tanítok Erdély híres iskolájában, ahol az érettségi tablókat nézegetve pedig gyakran pillantom meg őt és azokat a diákokat, akiket általuk ismerhettem meg valamikor a hegyeket járva.

Nyugodj békében, kedves barátom! Hiányozni fogsz!

Dvorácsek Ágoston

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------